...::: Az index.hu László Zsolt rajongói fórumának oldala :::...
"László Zsolt gyönyörû mozgásával kiemelkedik a jól mozgó, ügyes színészek közül. Kivételes odaadással, figyelemmel, alázattal dolgozik, és különleges kisugárzása van a színpadon. Öröm volt Vele dolgozni." (Horváth Csaba koreográfus)


-Mitõl ilyen pontos a mozgásod?

-Nem tudom, talán adottság, bár sportoltam is sokat. A fõiskola után pedig dolgoztam Virág Csabával a Szkénében, részt vettem egy mozgásszínházi elõadásban, amivel sok helyen megfordultunk. Nagyon vonzott ez a fegyelmezett, pontos munka. A táncosokat azóta is pillanatok alatt megszeretem - Szegeden is jó volt a balettosokkal együtt lenni, és most a Bánk Bánban is. Nagyon élveztem ezt a két hónapos munkát annak ellenére, hogy egy motoros baleset töréseinek a rehabilitációjával esett egybe. Horváth Csabát már ismertem, de most dolgoztam vele elõször, és Vidnyánszky Attilával is. Mindketten öntörvényû, kemény emberek. Kifejezetten szeretek ilyen eltökélten dolgozni, mint ahogy õk. Amikor érzem, hogy az elõadás érdekében könyörtelenek, akkor könnyû alázatosnak lenni, könnyû megbízni bennük. Nagyon jó légkörû munka volt, nem volt egyetlen cinikus megjegyzés, egyetlen rossz szándékú mondat sem, ami számomra szokatlan ritkaság.

-Volt pár nézõ, akinek viszont annyira nem tetszett, hogy ezt ki is nyilvánította.

-Ilyet még nem tapasztaltam. Nyáron hallottam, hogy hasonló megnyilvánulás volt a Krétakör elõadásán, Zsámbékon. Bár jó, ha egy elõadás olyan jelentõs indulatokat gerjeszt, hogy egyesek úgy érzik, fel kell ellene lépniük. Persze zavaró, kellemetlen, de nem baj. Most azért nehéz a színháznak, mert az élet sokkal gyorsabb, és felületesebb, mint bizonyos elõadások. Az emberek bejönnek a színházba, és erõszakosan lelassítja õket egy elõadás, esetleg kellemetlen tükörképet mutat, ez idegesítõ, bántó lehet a számukra. Mégis értetlenül álltam a bekiabálások elõtt, mert az elõadásnak nincs egyetlen mozzanata sem, ami nem a szöveg szellemiségébõl származott volna. Úgy látszik, szentségtörés, hogy Vidnyánszky Attila megértette Katona József Bánk Bánját, és nem valami émelyítõen önsajnáló, patetikus darabot játszatott el helyette. Bízom benne, hogy megtalálja az értõ közönségét, sõt, biztosan sokan nyitottak erre, de kétségkívül számolnunk kell azzal, hogy a fogadtatás úgymond vegyes lesz. Több embertõl hallottam, hogy ezt az elõadást világkörüli turnéra kellene vinni, mert a magyar kultúra egyik esszenciájaként lehetne megmutatni. Õszinte kivonat ez a népi kultúrából, és ezt nem Vidnyánszky Attila találta ki, hanem Katona József. Attila "csak" tudta, hogy ez egy Shakespeare drámához fogható darab, és rengeteget dolgozott elõre - nem is készültünk volna el két hónap alatt, különben. Az elõadás ugyan szöveghû, de hatvan oldal a százötvenhez képest. Azt csak mellékesen mondom, hogy annyi szöveget az akusztika miatt nem is lehetne elmondani, ebben az épületben nem lehet verbális színházat csinálni. Így is kiabálásra voltunk-leszünk kárhoztatva. Ezért is volt meghatározó, hogy Attila nagyon jól dolgozott együtt Horváth Csabával. A magyar színjátszásban még szokatlan ez az elõadásmód, ha ugyanezt egy külföldi társulat adja itt elõ, akkor reveláció, de így fintorog a szakma. Problémás abból a szempontból, hogy hagyományt kell teremteni most abban a magyar színjátszásban, ahol egy évtizedekkel ezelõtti kaposvári, vagy "Katona" elõadás még mindig forradalmian új lenne. És akkor még nem beszéltem az alternatív/mozgásszínházi elõadásokról. Gondolkodni kell, hogy mit akar egy-egy elõadás. Vidnyánszky most egy szakrális elõadást akart. Szakralitás pedig tánc nélkül nincs.

-Sokat foglalkoztál a mozgással?

-Szerencsém van, hogy ez nem okozott gondot. Véletlen, talán, hogy a lehetõség benne van a testemben. Csaba ezt nyilván látta, és épített erre.

-Azt mondod, szerencséd van. Mi volt az elsõ ilyen "szerencsés" szereped?

-A Radnóti színházban, a Micimackóban Fülest játszottam. Osztatlan sikerem volt. Együtt mentünk oda heten fiatalok, rengeteget próbáltunk, de számomra a legfontosabb idõszak az Újszínházban volt '95-tõl. Sajnos rövid életû volt ez a kõszínházi struktúrán belül alakult utolsó mûhely. A megszûnésével a legszebb hitek lettek elfecsérelve. Jó visszagondolni arra, milyen volt együtt játszani Holl Istvánnal, Mádi Szabó Gáborral. Máig nem tudtam szembenézni azzal, ami történt, nem értem, miért lett annak a négy évnek így vége. Csak azt érzem, hogy nagyon hiányzik valami, ami ott volt. Bár szkeptikusabb lettem, de Vidnyánszky Attila csapatában éreztem újra, milyen jó tartozni valahova. Ezzel együtt tényleg szerencsésnek gondolom magam, hogy azóta is megtaláltak azok a szerepek, azok az elõadások, amikben jól dolgozhattam. Így, hogy nem tartozom társulathoz, úgy tûnik, több lehetõségem van választani, de nem érzem, hogy rajtam állt, merre mentem - inkább azon múlt, kinek jutottam eszébe és a vállalásaim szerencsés csillagzat alatt születtek. A szabadúszásban az a jó, hogy sokmindenkivel találkozhat az ember.

-Így Ascher Tamással is.

-Igen, egy furcsa elõadásban, az Õszi álom-ban. A Kamrában játsszuk ezt a norvég darabot. Ennek a típusú játékmódnak sincs hagyománya Magyarországon. Nem is tökéletes még, rengeteget kínlódunk vele. Nem lehet ezt a szöveget realistán játszani, de nekünk kell rátalálnunk, hogy akkor hogyan is lehetne. Jó volt ebben is dolgozni, kevesen vagyunk benne, úgyhogy igencsak meghitt légkörben folyt a munka, és Tamás is a "színészfelszabadító" rendezõk közé tartozik, akinél azt érzi az ember, hogy õszintén kíváncsiak rá. Azért ezzel az elõadással még sok dolgom van, tudom. Talán a sok-sok személyes vonatkozás miatt bukdácsolok vele. Nehéz játszani, mert van, akit ez egyáltalán nem érint meg, akit pedig igen, az nem lesz a végére túl lelkes.

-Segít-e a saját életedben mondjuk egy ilyen darab, amiben netán önazonosságokat látsz?

-Nem tesz boldoggá, tehát ebbõl a szempontból hiábavaló. Ha segítene, akkor csak boldog színészekkel találkoznék - nyilván mindenki boldogan szeretne élni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nem tudom használni a magánéletemben azt, amit megtudtam az emberrõl egy-egy munka kapcsán. Talán egy dolog van, ami nagyon megváltozott bennem az évek alatt: toleránsabb lettem. Az elején nekem annyira szent volt az elõadás, a próba, hogy nem fogadtam el, ha valaki nem ugyanígy állt oda. Azóta megtanultam: bármi történhet, ami megbénítja az embert, hiába akar teljes odaadással dolgozni. Hajt valami belsõ eltökéltség, de nem vagyok egy tudatos ember. A szerepeknél, ha nincs meg valami, ha nem érzem, akkor bajban vagyok, és hiába is tudom, hogy mit kellene csinálnom. Ha nem érek oda emocionálisan, akkor elõfordul, hogy hiányzik valami. Eljátszottam fontos szerepeket jelentõs elõadásokban, de a legtöbbet nem szerettem játszani, mert kínlódás volt. De szeretem, mert bemegyek a színházba fél hatra én, hitvány László Zsolt, és hétkor Hamlet vagyok, vagy Bánk Bán. Fél hattól hétig a rettenet, hogy aztán lehessen valami.



Proics Lilla 2003. január 7. (http://www.port.hu) beküldte: Dóri
László Zsolt website | az index.hu, László Zsolt rajongói fórumának oldala © shorline 2006